Az Európai Unió másodlagos jogforrásai a fogyasztóvédelem tekintetében

Az eddigi bejegyzéseink során a hagyományos értelemben vett jogszabályok tekintetében vizsgáltuk azt, hogy a hazai pénzügyi fogyasztóvédelmi előírások mennyire felelnek meg a közösségi normáknak, illetve adott esetben mi az eltérés oka. A közösségi jognak azonban van egy második rétege is, az úgynevezett másodlagos jogforrások. Tehát az intézmények által alkotott rendelkezések azon részei, amelyek nem hordozzák magukban a jogi norma elemeit, vagy a jogi norma nem minden elemi kritériumnak felelnek meg. Ahhoz, hogy eredménnyel vizsgálhassuk e jogforrásokat, mindenképpen célszerű néhány alapvetést tisztázni azok természetét illetően.

A szóban forgó jogforrások a közösségi intézmények által meghozott döntések, határozatok stb., amelyek, mint azt látni fogjuk, a kontinentális jogrendszertől idegen módon, a nálunk megszokottnál jóval nagyobb kötőerővel bírnak. A közösségi intézmények határozatai között is megkülönböztetett figyelem illeti meg az Európai Unió Bíróságának döntéseit. E határozatok gyakran maguk is nagymértékben hozzájárultak a közösségi jog fejlődéséhez, sőt a bíróság – bár ez közvetlenül nem került rögzítésre – tulajdonképpen maga is jogot alkotott. E tekintetben példaként hozhatjuk fel olyan, az egész európai jogrendszert meghatározó elvek kidolgozását, mint a közösségi jog elsőbbsége vagy a közvetlen hatály elve. A bíróság miután „fellelte” e jogelveket, aktívan közre is működik azok betartatásában.

A bíróság természetesen nem az egyetlen intézmény, amely a vizsgálatunk tárgyát képező terület szempontjából fontos jogforrásokat alkot, ezért a következő posztunkban a közösségi intézményeket vetjük vizsgálat alá.

A fentiek bővebb kifejtése itt olvasható.